jan
2
F E L H Í V Á S
január 2, 2012 | Hozzászólok
Kedves Barátaim, Szelídítők, Szájbarágók, Pókok és egyéb Bogarak!
Olvastam a CMH tájékoztatóját a rehabilitációról. Azt gondolom, itt az ideje, hogy kérelmezzük Sziveri János magyar költő és drámaíró rehabilitálását. A rehabilitációs eljárás elindításában számítok mindazokra, akik őt szerették, vagy munkásságát értékelik, számítok jogász barátainkra, a Sziveri János Társaságra, a Vajdasági és a Magyar Írószövetségre és végül, de nem utolsósorban a Sziveri János Művészeti Színpadra.
Hála Istennek, őt anno nem vágták sittre, de nevét, egyéniségét meghurcolták, egzisztenciáját igyekeztek lehetetlenné tenni. Tehát: a jogsérelmet elszenvedte, amelyet családja is „a saját bőrén“ tapasztalt.
N. Czirok Ferenc
kapcsolat: czirmos@hotmail.co.uk
Sharejan
8
Sándor Zoltán: A lepusztulás tükörszobája
január 8, 2012 | Hozzászólások kikapcsolva
Svetislav Basara: Parkinson-kór: a kezdet és a vég. Fordította: Bognár Antal, Timp Kiadó, Budapest, 2010
Svetislav Basara művei alátámasztják azt a Hamvas Béla-i megállapítást, hogy nem a történelemben, hanem a regényben élünk. Korunk regénye nála nemcsak egy prózai irodalmi műfaj, hanem olyan szövegtest, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett magában foglalja az író ember szellemi örökségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket. Az egyedi poétika révén kiszélesedett regénytérben átértékelődött irodalmi és publicisztikai műfajok fúziójaként épül fel Basara Parkinson-kór: a kezdet és a vég1 című regénye is, amelyben a szerzőnek sikerült ötvöznie írói érdeklődésének legjelentősebb mozzanatait: a történelem demisztifikációját, a heliocentrizmus problematikáját, korunk (pszeudo)filozofikus társadalomkritikáját és a miszticizmusban való elmerülést.
A regény főhőse a XIX. század második és a XX. század első felében élő Demjan Lavrentijevics Parkinson, aki ráébred arra, hogy az egészségesnek vélt progresszivitás, és mindaz, amit a civilizáció magában rejt, nemcsak hogy nem egészséges, hanem maga a kórok ősanyja, amelyből az összes többi betegség sarjad. Az egyszerűség kedvéért parkinsonizmusnak nevezett különös betegségétől hajtva ekkor kezdődik el zarándoklata, amelynek során gyakran váltogatva önazonosságát, megpróbálja helyreállítani a káoszban mélyre süllyedt világot. Parkinson és a nevéhez fűződő kór leglényegretörőbb összegzését Basara Vladimir Nabokovnak tulajdonítja, aki a Nuovelle Revue Francaise című folyóiratban 1951-ben megjelent Hogyan kockázta el Dosztojevszkij Oroszhont? című novellájában a következőt írta Demjan Lavrentijevicsről: „A miszticizmus, a szent őrültség és egy feje tetejére állított filozófia egyvelegéből gyúrt különös elméletéről lett ismert, amely szerint az egészség és a betegség, valamint köztes állapotaik elsősorban politikai, és nem orvosi indíttatásúak. Elmélete továbbá azt hirdeti, hogy lényegében véve egyetlen betegség létezik, mégpedig az élet maga, és a modern kórtan által feltárt sok-sok betegség egyszerűen e kór deszakralizációjának és az iparosodásba taszításának a következménye.”
A regény szerkezetileg teljes mértékben elveti a lineáris cselekményszövést, és a szereplők különböző jellegű írásaiból, valamint az azokat összekötő kronológiából tevődik össze. A fent említett Nabokov-novella mellett többek között a következő szövegek képezik a regényt: a Szovjetunió széthullása után a levéltárban Parkinsonnal kapcsolatos adatok után kutató történészt követő titkos ügynök jelentése; Demjan Lavrentijevics Betegségem története című önéletrajzi feljegyzései; Dosztojevszkijnek (aki rendszeres vendég volt a 
Demjan édesapjánál rendezett ivászatokon) a Síron Túli Élet című moszkvai folyóiratban megjelent válasza Parkinson írására; a J. Schwenckfeld álnéven 1904-ben megjelent Jacob Böhme utolsó napjai és halála című apokrif elbeszélés, amelyről idővel kiviláglik, hogy valójában magának Parkinsonnak az utolsó napjait és halálát írja le látnoki módon; Parkinson Tractatus antiheliocentricus című esszéje, amelyek részekre szabdalva különböző korokban különféle folyóiratokban láttak napvilágot. A nem teljes felsorolásból is kitűnik a műfaj sajátos megközelítése és kezelése. Basara egymásba tükrözteti történeteit, és az ily módon nyert képeket tárja elénk. Különböző személyeknek tulajdonított esszék és elbeszélések folytatnak párbeszédet vagy perbeszédet egymással, kiegészítik, illetve felülírják egymást. Petar V. Arbutina irodalomkritikus szavaival élve, Basara művében a történelem egy tükörszobához hasonlítható, amelyben nemcsak az adott objektum tükröződik, hanem az egyik tükörkép is „megnézi” magát a másik tükörben, s így a történet multiplikálódik.
Akárcsak eddigi életművében, a szerző az emberi sorsot ebben a regényében is a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. Nem véletlen, hogy Demjan Lavrentijevics életútjának fontos pillanatai közvetlenül vagy közvetetten egybevágnak a térség és az egész ókontinens történelmét meghatározó eseményekkel, amilyenek a belgrádi államcsíny, a balkáni háborúk, az Oszmán Birodalom bukása, az első világháborúhoz vezető szarajevói merénylet, az októberi forradalom kitörése stb. A nagy többség sohasem hisz az ideológiákban – például abban, hogy a jövőben majd mindannyian tejben-vajban fürdünk a kommunizmusban –, mégis elfogadja az ideológiai hazugságon megalapozott életmódot, ami sok esetben megszünteti az igazságos-igazságtalan, a jó és rossz megkülönböztetéseket, egyszóval elveti a vallási modellekre épülő hagyományos értékeket. Basarát, saját elmondása szerint, a kezdetektől fogva ez foglalkoztatja: miért fogadjuk el azt, hogy hazugságban éljünk? Regényében a kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, igyekszik minél több ajtót kinyitni, és a tapasztaltakat egyszerre kigúnyolni és szakrálissá varázsolni.
A modern kor embere eltévelyedésének, értékrendszere megcsappanásának kritikája a legszofisztifikáltabb módon Demjan Lavrentijevics Tractatus antiheliocentricus című esszéjében érhető tetten a műben: „Ez az írás kísérlet annak megvilágítására, milyen úton-módon politizálódik át minden olyasmi, ami természeténél fogva nem lehet politikai döntés tárgya; továbbá arra figyelmeztet, hogy a modern kor általánosan elfogadott politikai mitológiáját nem a haladás útjának egyengetése fűti, hanem az a szándék, hogy restaurálják a pogány kultuszokat és a nomád életvitelt, amelyek ma a gépek, a tudomány, a fejlődés, a demokrácia stb. kultuszának köntösében élnek.” A szerző megállapítása szerint „…a reneszánsz vívmányainak listáján előkelő hely illeti meg azt, amit később kopernikuszi fordulatnak neveznek el, vagyis a geocentrikus világkép felváltása a heliocentrikus modellel.” A Nikolaus Copernikus által „feltámasztott pogány napkultusz” értelmében tehát többé nem a Föld, hanem a Nap áll a világegyetem középpontjában, és „ha nem a Föld áll a középpontban, akkor többé semmi sem középponti”. Az emberiség a kopernikuszi fordulat után provincializálódik: keserűség, önzés keríti hatalmába, halmozódik benne az agresszivitás, az emberek a halhatatlan lélek helyett az egészségükért kezdenek aggódni. Ugyanakkor a függőleges társadalmi szerkezet lerombolása sem váltja be a hozzá fűzött reményeket: „a társadalmi különbségek lefaragásának nem az összes réteg magasabb szintre emelése lesz az eredménye, hanem általános lezülléshez vezet, amelyben a legrosszabb jellemvonások uralkodnak el, ami ellenőrző rendszerek, írásos kötelezvények, számvevőszékek és részletes büntető törvénykönyvek megalkotását teszi szükségessé”. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a modern kort, amelyben „egyik napról a másikra az egzaktság felülkerekedett az esztétikumon, a józan ész a képzelőerőn”, az jellemzi, hogy „a perverziókat, torzulásokat és az önkényt, amelyek forrása ő maga, politikai problémáknak tünteti fel, amelyeket maga hivatott megoldani”. Basara a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát. Visszájára fordítja világunkat, és sajátos naiv szarkazmussal mutat rá annak tévhiteire és téveszméire. Komolyan venni állításait éppoly butaságra vallana, mint mindennemű fenntartás nélkül elfogadni az általa kikarikírozott értékeket. A basarizmus ars poeticája egy mondatba sűrítve a következőképpen hangzik: „Az a legbetegebb, aki betegnek hiszi magát, holott nem az.”
Legsikerültebb műveihez2 hasonlóan Basara Parkinson-kór: a kezdet és a vég című regényére is a bátorság, a mítosszal és a mítoszmániákusokkal való leszámolás, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek az egyeztetése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Számos szerzői csavarjával, első pillantásra l’art pour l’art jellegű, öncélúnak tűnő jópofáskodásával és játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyomány, a fejlődés és nem ritkán a metaforaként értelmezendő kereszténység álarcai mögé rejtőzött pogányságról és romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – úgy globális, mint nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot („…a mi hitünk hit a paradoxonban”), nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint komoly témákról csak halálkomolyan és felelősségteljesen lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.
Basara műveiben – így a Parkinson-kór: a kezdet és a vég című regényben is – az élet alapvetően metafizikai jelenség. Könyveiben a szerző újra meg újra feldolgozza az ontológiai kilátástalanság állapotát, általában régi misztikusok sajátosan értelmezett tanításainak tükrében érzékeltetve a jelenkor emberének érzelmi/értelmi hanyatlását. A valóság torz ábrázolásával az író arra igyekszik rámutatni, hogy egy teljesen vízió nélküli világban élünk, amely szellemi kiüresedését a haladó technológia modelljeinek gyors cserélődésével próbálja kompenzálni. Az emberré lett veszedelmes kór történetének lejegyzésével Basara tulajdonképpen kísérletet tesz a technokratikus forradalomba és ideológiai értelemkrízisbe torkollt világunk lemeztelenítésére, amely egyre inkább egy „globális gulagra hasonlít, amelyben mindannyian illúziókat közvetítő gépezetek hermetikus celláiba zárva tétlenkedünk, a kivetítődések pedig csupán arra szolgálnak, hogy elhitessék velünk, hogy a világ még létezik”3
Sharejan
2
